Sűrűek a napjaim

Változatlanul nem én befolyáslom a programjaink nagy részét.
2 hete lefoglaltam tegnap délelőttre 3 mozi jegyet várva várt filmünkre (Barbi, barátnőm, én), ki is fizettük, el is hoztuk a jegyeket.
Beharangoztam az egész családnál, hogy ha cigány gyerekek potyognak az égből akkor sem fogom a mozit elhalasztani.
Ehhez képest a lefoglalást követő héten derült ki, hogy Barbinak éppen erre a hétvégére kis osztálykirándulás lett leszervezve. Pénteken délután indulnak, szombat délután érkeznek. Nem mennek messzire. Kafa.
Végül gyerek megszervezte, hogy ő majd előbb haza jön. OK! (anyja lánya)
Múlt héten kiderült: Válogatott összetartás. Péntek délelőtt összetartás (edzés) szombat délután meccs, vasárnap kora délután szintén meccs. PFFF!
Szervezés ismét: Pénteken suli helyett edzés, onnan előbb lelép, rohan (lásd: valamelyik szülő átfuvarozza egyik helyszínről a másikra) osztálykirándulni, onnan előbb lelép, rohan moziba, filmnek vége, rohanás a pályára...
Közben kézzel tapintható a nyomás, hogy mozis programról mondjunk le. NA, AZT MÁR NEM!
Majd jött az újabb program: Húgom kerek évfordulós szülinapja okán éttermi meghívás szombaton 14 órára. PPFFFFF!
Apa: jó, akkor a Barbi nem jön az étterembe, majd megszervezi (apa), hogy valaki elfuvarozza a gyereket a pályára. Nem az első, hogy a gyerek a hoki miatt lemarad a családi eseményekről.
Pénteken délután itt tartottunk.

Majd péntek éjjel telefon: Az osztálykiránduláson gyerek bokája valami göröngyön kibicsaklott 3× akkora, mint normálisan. Mozi sztornó, meccs sztornó, étterem sztornó.

Na erről szól az a mondás, hogy az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet, és attól szar, hogy meg is történik.

Gyerek lába javul, még biceg, de egy hétig pihentetni kell.